A leendő kis világbajnokomnak lejárt a versenyzéshez kellő igazolása, ezt meghosszabbítandó mentünk a jó nevű orvoshoz, aki elsőként egy EKG vizsgálatot készített elő.
Amikor az elektródák elhelyezése miatt fiamnak fel kellett húznia a lábszárán a nadrágot, elsőre nem sikerült neki, így ügyetlenkedését látva már léptem volna a vizsgálóasztalhoz, hogy segítsek neki.
De a tapasztalt, egyébként négygyermekes, remek orvos kedvesen, ám ellentmondást nem tűrően rám szólt:
„hagyja csak apuka, a nagylegény majd megoldja!”
Talán egy éve találkoztam először a kifejezéssel: HELIKOPTER SZÜLŐ
Azokról a gyerekekről írt, akiknek a szülei folyamatosan köröznek a fejük fölött, mint egy helikopter.
Csak a gyerekükre koncentrálnak, túlféltik őket és túlzott kontrollal megakadályozzák őket az önállóvá válásban.
Akkor megmosolyogva ízlelgettem a kifejezést, s elmélkedtem a mögöttes tartalmon.
„Furcsák az ilyen szülők”- gondoltam.
Van nekem egyéb dolgom is, mint állandóan a gyerekek felett „kőrözve” irányítani, figyelni, óvni őket minden bajtól.
Aztán egy csendes pillanatomban, amikor épp a nappaliból lestem, hogy kisfiam egy vízzel teli üvegedénnyel egyensúlyoz a virágok felé, azon vettem észre magam, hogy az egyszerű vizet vivő mozdulatsort látva nem csak egy esés okozta edénytörést, majd szétvágott gyerek tenyeret vizionáltam, hanem már egyenesen legyártottam a forgatókönyvét egy esetleges - sebelszorítás- a kocsikulcs hol van? – a tb kártya anyunál maradt- van-e ismerősöm az ügyeleten? –jaj, csak beérjünk!- menekítési tervnek.
Szóval egy egyszerű virágöntözés ébresztett rá, hogy
Én is helikopterszülő vagyok!
Bár előbb is jöhetett volna a felismerés. Például…
- Amikor a legkisebbnek cipelem az iskolatáskáját, hajtogatom az edzéscuccát, katonára vágom a vacsoráját, töltöm a telefonját, kitakarítom a sírva, könyörögve, ígéretekkel megszerzett nyulának ketrecét, vagy épp én is magolom a „jajholnaprakell” vers valamelyikét.
- A középsőnek meg persze intézem az elmaradt lecke beszerzését, várható késés miatt hívogatom a különóra tanárát, kitalálom a kis szerelmének az ajándékát, összeszedem a lakás összes pontján elszórt „holnap már nem veszem fel azt a pulcsit, úgyis tök gagyi” típusú ruhahalmát...
- S persze itt a legnagyobb is. Minden elvem ellenére rendet csinálok a szobájában, eltakarítom az 1 hetes edényhalmokat az íróasztaláról, intézem az egyetemi felvételijét, óvszert vásárolok az oly hirtelen valósággá vált felnőtt pillanataihoz…
Kőrözök. Valóban, mint egy helikopter. Szemmel tartok, intézek, rendezek szakadatlanul…
Mit adok ezzel? Mindig azt hittem, hogy az „otthon melegét”, a „határtalan szeretetet”, a „gyermekkor pótolhatatlan biztonságát”.
Vajon jól teszem?
Hogy állandó kontrollal, aggódással, felelősség- és feladat átvállalással terelgetem őket az útjukon?
Középkorú apukák társaságában merült fel nemrég ez a téma. Egyikük így fogalmazott:
"Higgyétel el, bajt csinálunk! Neveljük az életképtelen generációt.
Akik nem tudnak alkalmazkodni, vitatkozni, ügyet intézni, problémát megoldani és felelősséggel gondolkodni.
Csak hátradőlve, flegmán szólva, követelve, AKARNI!"
Döbbenten hallgattam ezeket a kemény szavakat.
Hol a határ a szeretetteljes szülői gondoskodás és az ártó, gyermekünket az önállóságtól megfosztó "helikopterezés" között?
A digitális oktatás (vagy otthon tanítás?) heteiben talán még aktuálisabb a kérdés!
Az alsóssal együtt tanulni, vagy csak ellenőrizni?
A középiskolást kikérdezni, a kapott feladatok teljesítését kontrollálni, vagy teljesen rábízni?
Ti hogy csináljátok?!
T.R. - egy háromgyerekes apa
- Pécsimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges