Kifejezetten meglepő volt szembesülni azzal a kellemes ténnyel, hogy a járványhelyzet miatt Szilvásváradon kifogtuk az utolsó napot, amikor még nem kell parkolódíjat fizetni. Mekkora mázli! Korán érkeztünk, 9.30 körül ember nem volt még rajtunk kívül a parkolóban. (A blogbejegyzés 2020. július 22-én készült – a szerk.)
Innen azonnal hegynek vettük az irányt, hogy az aznapra tervezett első komolyabb kihívást még a déli órák előtt teljesítsük. A Millenniumi-kilátóba terveztünk eljutni, gyalog. Egy kellemes tanösvény vezet felfelé, szép tájékoztató táblákkal.
A kocsit tehát a Lipicai lovascsarnok előtt hagytuk, a nagy parkolóban, és elhaladunk a Börtönmúzeum bejárata előtt. Néhány lépés múlva már látszik is az "erdő bejáratánál" a tanösvény tábla. Az első lépéseknél megbánom, hogy nem a túrabakancsomat vettem, csak a strapabíró szandált... ezt a túrát is komolyan kellett volna vennem, megtisztelnem a lábaimat a bakanccsal, na, mindegy most már.
Rekkenő a hőség, de a bükki táj szépségéből mit sem vesz el a meleg, sőt, a tücskök mellett immár kabócákat is hallunk itt-ott a forró réten gyalogolva. Négyéves kisfiúnk megismerkedik a csaláncsípés fogalmával - innentől kezdve minden túránkon azon kattog, van-e csalán, sőt, a susnyásabb részeken fel kell venni őt, annyira fél a behajló ágaktól, növényzettől.
A tanösvénytáblák elég informatívak, nem tudunk mindent elolvasni, de jó a tudat, hogy az irány és a tempó nem rossz, már a 4., 6. stb. állomásnál tartunk... A kilátó előtt látjuk, hogy egyesek segway-jel jöttek fel és gurulnak le, jó móka lehet, de én mégsem irigylem, ugyanis a segway-esek nem látják ezt, apránként, lépésenként:
A csoda, ami csak gyalog látható teljes szépségében:
A kilátóba van belépő, nem vérmes összeg, de elvileg, ismétlem, elvileg jegyeinket regisztrálva olcsóbb lesz majd Lillafüredre a belépő a barlangba. (Este kipróbáltuk online, és nem ismerte fel a kódot a rendszer.)
A Millenniumi kilátóból a panoráma leírhatatlanul gyönyörű. Nehéz fotózni, mert a kicsik bohóckodnak, és ez totálisan kiborító ki-tudja-hány-emelet magasban, egy kilátó tetején. Próbálunk azért jó arcot vágni egy gyors családi fotóhoz, amit egy kedves fiatal úriember készít rólunk (és közben csendben elhatározzák szerelmével együtt, hogy nekik biztosan soha, de soha nem lesz öt gyerekük).
A tízórai elfogyasztása után megindulunk lefelé. Ettünk és már csak lefelé kell gyalogolni, hol itt a gond? Ja, a fáradt kicsik... hát igen. Az egyik sírva elalszik férjem hátán, a másik nyíg a csalánok miatt... jó a hangulat. Mikor ebédeljünk és hol? A nagyok elkezdenek rágörcsölni a kérdésre. Sőt, már másról sem folyik a szó. Érvek, ellenérvek. Hol együnk, mikor együnk, mit együnk, melyik vonattal menjünk a völgybe, mert az is attól függ, hogy már ettünk-e, és mit ettünk és mennyit ettünk, és jó volt-e. Hiába, kamaszfiúk, na.
A tanösvény teljes végigjárása oda-vissza 2,5 órát vett igénybe kisgyerekekkel. Jól van, már a szépen lekövezett, kulturált sétányon gyaloglunk, és van egy csomó nyitott kajálda. Nem fogunk éhenhalni. A fiúk kezdenek megnyugodni, hiszen már csak választani kell.
Elmegyünk a kisvasút indulási pontjáig, itt pillantjuk meg a pizzériát. Leülünk egy asztalhoz, ahonnan mind a kisvasút, mind a pénztár jól látható. Nagyszerű!
Eszünk, és közben figyeljük a dolgok állását! Kell ennél több? Igen, nekem pl. jó lett volna, ha a házi limonádét nem önti ki valamelyik az első pillanatban, ahogy megkapta, ráadásul a fényképezőnk mellett 1 cm-rel. Domestos törlőkendő, hát te mire vagy a táskámban mindig? Na, pont az ilyenek miatt... most is használtam, áldottam az eszem, hogy beraktam. (A Betadine a másik ilyen állandó tárgy, ami velem van, ha gyerekekkel megyünk valahová, azt is gyakran kapom elő, ja és persze a mindenre is jó popsitörlő-kendőt...)
Jegyet megveszi férjem két fogás között.
- Hova megy Apu?
- Megveszi a jegyet a kisvonatra.
- De visszajön? Vagy elmegy a kisvonattal?
- Igen, visszajön. Mindannyiunk jegyét megveszi (bár lehet, hogy néha szívesen elkisvonatozna, ...)
Erre teli szájjal, két palacsinta falat között, több gyerek egyszerre: - SZIA APUUUUUUUU!!! (Integetve ordibálás, egész Szilvásvárad hirtelen egy helyre pillant). Férjem a pénztártól zavartan visszainteget... Hát, így élünk mi.
Pincérnőnek pironkodva mondom, hogy "ejj, ezek a kamaszfiúk", mikor az utolsó palacsintás tányért még nem osztotta ki, de a 12,5 évesem már lenyelte mindkét palacsintját. A nő döbbenten néz maga el. Én is.
No, akkor fel a vonatra. Koronavírus-kompatibilis az embermennyiség. 1,5 m-es távolságokat röhögve betartjuk, két család jut egy vagonra.
A Szalajka-völgy továbbra is gyönyörű. Nem is emlékeztem már, hogy ennyire hangulatos... A Fátyol-vízesésnél 10 perccel a vonatérkezés után még lézeng pár család, de mikor kifotózzák magukat, elmennek. Mi maradunk, meg egy külföldi család, akik beengedik a kislányukat a patakba éppen azon a részen, ahol ki van írva, hogy tilos, a vízesés előtt. Hiába, biztos izgalmas éppen a tiltott helyen patakozni (máshol lehet, csak itt nem)!
Visszasétálunk a rétre, pokróc kibont, pihi jön. Kicsik-nagyok bevetik magukat a patakba. Kit érdekel a játszótér, ha van patak?? Itt lehet boldogan, térdig gázolva a jéghideg vízben, boldogan gyereknek lenni. Némi felhőnézegetés után javaslatot teszek a nagyobbaknak, hogy jöjjenek fel velem az Istállóskői-barlanghoz.
A két nagyfiúnak van kedve újra hegyet mászni, nyolcéves lányom azonban meg sem hallja az invitációt, belefeledkezve patakozik. A kicsiket fel sem vittem volna. Figyelmeztetem a fiúkat, hogy meredek lesz a terep. Magamat ismét figyelmeztetem, hogy mekkora lúzer vagyok itt szandálban ezen az emelkedőn...
Tényleg meredek. Ne menjetek fel eső után, vagy csúszós, síkos időben. A szandált is jobb, ha elfelejtitek. Legyetek okosabbak, mint én. Mi épp nyári szárazság idején járunk erre, szóval nem veszélyes, inkább csak poros az út. Itt többen vannak, érdekes megfigyelés.
A barlang tényleg monumentális, az ember szája tátva marad, ahogy belép... Vannak denevérek, és úgy sejlik a mélyben, talán van valahol folytatása is az ősember barlangnak, de oda nem merészkedünk be, csak egy szűk hasadékot látunk a homályban.
Nehéz fotózni, de azért próbálkozom.
Lefelé most is sokkal gyorsabb, megállapítjuk, hogy egyikünk sem gondolta, hogy ilyen magasan élt az ősember. A réten még jut idő egy kis játékra, de aztán indul a kisvonatunk, amivel vissza szerettünk volna menni. Felvetem a visszagyaloglás gondolatát - hogy láthassuk a völgyben az útbaeső látnivalókat alaposabban - de ezt férjemen kívül minden jelenlévő leszavazza. OK, kisvonat. Jegyvásárlás, beülés, boldog utazás, integetés.
Szivásváradi élményeinket megfejeltük még egy fagyizással, egy játszóterezéssel és egy bobozással.
Nem, gyerekeim, több pénzt ma már nem vagyok hajlandó költeni! Induljunk vissza a szállásra!
Szerző: Kovács-Mihócza Orsolya
Forrás és fotók: Barangoló család
- Budapestimami -
Ezt már olvastad? - A Barangoló család szerzőjével beszélgettünk
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
