Jelenlegi hely

Babás-Mamás avagy Instant életképek a babás hétköznapokról! Minden más

Ez a kórházi tartózkodás annyira különbözött az előzőtől, mint búgócsiga az éti csigától. Főleg abban, hogy az elsőnél nem fájt a fejem napokig. De ennyiben ki is merült az első pozitívuma. 

Akkor az egészet egy rémálomként éltem meg, semmi nem sikerült, a nővérek bunkók voltak, nem indult meg a tej, pedig a baba már véresre csócsált, annyit volt mellen. Naponta többször sírtam a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. Na meg a tomboló hormonoktól. Viki besárgult, két napig szoliztatták, csak utána engedtek haza, a hatodik napon.

Most meg? Ment minden magától. Hétvégén a kórházban nyugalom volt, nem zaklatott a fényképész, a fülvizsgáló, a védőnő. A csecsemős nővérek nyugodtak voltak és jókedvűek. Gondolom nem stresszelte őket a főnővér, aki úgy élt emlékezetemben, mint egy smasszer. Kellemesen csalódtam, ezúttal ő is kedves és segítőkész volt.

Igaz vasárnap reggel a súlymérésnél az ügyeletes orvos teljesen kiakadt, mert a baba 300 grammot vesztett a súlyából a születés óta. A görbén a kórlapon ez egy óriási mélyrepülés képét mutatta. Hová tűnt a szombati érték? Senki nem tudta. A doktornő engem állított a falhoz: szombaton miért nem mérték? Mennyi volt az érték? Mérték, hebegtem, vagy legalábbis tőlem elvitték, mert én akkor még ágyhoz kötött voltam. Rögtön vércukorszint mérésre és tápszerre ítélték Ronit. Engem meg tovább csesztetett az orvos, a szokásos „mennyi volt a cukor értékem?” kérdéssel. Volt-e betegségem, fertőzésem, stb., a terhesség alatt? Meg hogy miért is csipás a gyerek szeme, erre miért nem kap szemcseppet? Na, ez kiverte a biztosítékot, nagyot kellett nyelnem, hogy ne szóljak be neki. Ki az orvos, én vagy ő? De erőt vettem magamon, tapasztalatból tudtam, ha együttműködöm, hamarabb szabadulok.

Ezt a kis incidenst leszámítva csak a fejfájás keserítette meg a napjaimat. Nincs szülés szenvedés nélkül. Ezúttal nem a mellem, hanem a fejem fájt. Persze magamnak köszönhettem, mondta az altatóorvos, hogy ne emeljem meg a fejemet sem. Nem nagyon volt más választásom, amikor a szülés után odatette a nővér a babát a mellemhez, majd elment. Ahhoz, hogy szoptatni tudjam, szükség volt arra, hogy legalább lássam, hol a szája. Megemeltem magam, éppen csak egy picit. Meg még egy kicsit jobban, amikor elkezdett lefelé csúszni, és muszáj volt elkapni. 
 

 

Másnap hiába vedeltem a kólát, a nyomás a tarkótájon nem szűnt meg, hanem minden mozdulatra fokozódott. Több tasak infúziót kaptam, meg egy tanácsot, hogy szerezzek Quarelint, mert az a legjobb erre. Nem értettem, hogy akkor miért nincs belőle sehol az egész Hetényiben? Szombat volt, a háziorvossal nem tudtam felíratni, így mozgósítani kellett az egész családot, végül fél Szanda felhívása után estére a kezemben volt három szem a csodabogyóból. És tényleg használt. Persze nem túl bababarát módszer kólával Quarelint bevenni, de orvosi utasításra tettem.

A szoptatással nem volt gond, Ronika hízásnak indult, így a negyedik napon kiengedtek, ezzel nem kis felfordulást okozva otthon. De erről majd máskor.

Szerző: Gacov Katalin - két pici lány anyukája :-)
http://gacov.hu