Mit lehet tenni? Van egyáltalán megoldás? Ezért arról kérdeztük Novák Ferenc tanárt, iskolai agresszió kezelési specialistát (aki mint előadó, gyakori vendége, tanácsadója a pedagógusoknak), lát-e esélyt arra, hogy változzon a helyzet. – Makai Mariann interjúja.
Novák Ferenc: iskolai agresszió kezelési specialista
Makai Marianna: Mielőtt igazán belekezdünk: Nem tart attól, hogy ha arról kérdezem, hogy sok iskolában miért rossz a kapcsolat szülők és tanárok között, akkor a válasszal magára haragítja kollégáit, vagy esetleg a szülőket, rosszabb esetben pedig mindkettőt?
Novák Ferenc: Az igaz, hogy ha valaki igazán két tűz közé szeretne kerülni az iskolai élettel kapcsolatban, akkor ez pontosan neki való téma. Ez az, amiről bármit mondok is, valaki nekem esik majd, de nem kerülöm meg a válaszokat, mert a tíz legfontosabb célom között ott van az, hogy a gyerekek érdekében, szülők és pedagógusok között barátságosabb viszony jöjjön létre. Egyébként sem vagyok valami megosztó alkat, ezért inkább szólnak meg néha azért, mert egyik felet sem támadom.
MM.: Sok szülő panaszkodik arra, hogy tanítók vagy tanárok nem veszik komolyan, vagy akár le is nézik őket. Ismeri ezt a vélekedést?
N.F.: Találkoztam vele, és nem hazudtolom meg azokat, akik így érzik, mert a szülők saját tapasztalatait és érzéseit komolyan veszem. Úgy vélem azonban, hogy egy kicsit több szándékosságot tulajdonítanak ebben a tanároknak, mint amennyi valójában van. Térségek és iskolák szintjén is komoly különbség van ebben, és akkor még nem beszéltünk az alapítványi iskolákról, ahol a szülőket általában jobban bevonják az iskola életébe.
MM.: Akkor úgy érzi, hogy nincs is tennivaló annak érdekében, hogy a tanárok több figyelmet szentelhetnének a szülőknek?
N.F.: Ellenkezőleg. Az egyáltalán nem érdekes, hogy tanárként igazságtalannak véljük-e vagy sem, vagy hogy rosszul esik-e nekünk, ha sok szülő vagy akár a szülők többsége úgy véli, nem vesszük őket komolyan. A lényeg az, hogyha ők úgy látják, akkor nekünk tennünk kell valamit a helyzet megváltoztatására. Háboroghatunk, hibáztathatjuk általában a szülőket, de ha ők úgy látják, hogy mi semmibe vesszük őket, akkor nekünk kell tennünk valamit a helyzet javulásáért.
Forrás
MM.: Mit szólnak majd ehhez a tanárok, ha olvassák a válaszát. Nem tartják majd önt igazságtalannak, vagy valaki olyannak, aki átállt a másik oldalra?
N.F.: Válaszolok a kérdésre, de előbb jelzem, hogy nem kellene elfogadnunk, hogy a szülő és a tanár két különböző oldalon van. Mindkettőnknek a gyerek oldalán kellene állnia. Igen sok tanárral és tantestülettel találkozom országszerte. Minden alkalommal elmondom nekik, hogy „ki egy tanár”. Talán fellengzősen hangzik, de a tanár a kultúra fenntartója. Az igaz, hogy sokan teremtik a kultúrát, és nem egyedül a tanár tartja fenn, de ő kulcsfigura ebben. Szóval a kollégáim, legalábbis akikkel konzultálok, vagy akiknek előadást tartok tudják, hogy nagyon nagyra tartom őket.
MM.: És hogyan fogadják a tanárok, ha előáll nekik azzal az ötlettel, hogy közeledniük kellene a szülőkhöz?
N.F.: Ha már a szülők panaszait meghallgattuk, akkor előbb még arról ejtsünk szót, hogyan látják ugyanezt a kapcsolatot a pedagógusok. Érthető, hogy nem boldog a tanár attól, hogy egy-egy osztályhoz tartozó két-három szülő a háta mögött vagy akár az arcába mondva lehülyézi. Az pedig mindennapos, hogy hangadó szülők Facebookon gyaláznak egy osztályfőnököt vagy szaktanárt, esetleg az egész iskolát.
Közhely, hogy minden általánosítás igazságtalan azokkal szemben, akik kilógnak a sorból. Ahogyan minden iskolában rengeteg elhivatott tanár dolgozik, úgy az is igaz, hogy sok jó szándékú és segítőkész szülők vannak iskolák körül.
MM.: Ugye nem akarja ezzel azt mondani, hogy minden rendben?
N.F.: Nem. A helyzet adott. Aránytalanul leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy sok szülőnek és tanárnak van már rossz tapasztalata a „másik oldalról”, sok helyen kialakult egy széles körű ellentét, ahol a szülő úgy véli, hogy „a tanárok nem végzi a dolgukat és semmibe veszik a szülőket”, a tanárok pedig úgy látják, hogy a „szülők csak kritizálnak, de nem foglalkoznak a gyerekkel”.
Van két gyakran hallható mondat. Az elsőt a szülők mondják: „Azért van a tanár, hogy megnevelje!” (a gyereket), a másikat tanárok mondják: „A nevelés a szülő dolga.” Érezhető tehát egy szembenállás, mely nem jött volna létre, ha külső tényezők nem dolgoztak volna azon, hogy aláássák a pedagógus szakma jó hírét, de ebbe a harmadik tényezőbe most nem mennék bele.
A tanárok és szülők hosszú évtizedeken keresztül konstruktív és tiszteletteljes viszonyban voltak. Külső beavatkozás és elhibázott szabályozások hiányában még ma is így lenne. Egyébként a világ kulturális szintjének zuhanása maga is hozzájárul az ellentétek szításához, mert a felnőttek világában is gyakori a türelmetlenség, a tisztelet hiánya és akár a faragatlanság is.
MM.: Mit lehetne tenni ebben a helyzetben?
N.F.: A társadalmak jelen állapotában, tehát nem csak Magyarországra gondolok, nem könnyű sem szülőnek, sem tanárnak lenni. Mégis a tanár vagy az iskola az a tényező, amelynek a leginkább módjában állna kisimítani a tanár-szülő kapcsolatot. Az viszont nem várható egy tanártól, hogy ellensúlyozza a szülők egy részénél fennálló kulturális hiányosságot, amitől egyébként más szülők is szenvednek. Amikor azt mondom, hogy a tanár vagy az iskola indíthatna el egy kedvező folyamatot, akkor kollégáim jogosan válaszolják erre azt, hogy „Micsoda? Ekkora óraszám és ennyi adminisztráció mellett?”
Valóban akkora a terhelésük, hogy a mellé már nem sok vállalható be. Mégis nincs más mód! Különböző gyakorlatias technikákkal közelíteni kell az iskolához a szülőt, akit ráadásul képezni is kellene, mivel igen sok szülőnek arról sincs fogalma, hogy mi a nevelés célja.
MM.: Nem naiv ez az elképzelés? Sok helyen a szülő még szülői értekezletre sem megy be az iskolába!
N.F.: Valahol akkor is el kell kezdeni. Helyre kell állítani a szülő-gyerek-pedagógus háromszöget, mert ez az együttműködés egy kulcs a minőségi neveléshez. Persze, hogy könnyebb lenne kisebb óraszámmal, és kisebb adminisztrációs terhekkel, a tananyag szerkezetéről és mennyiségéről nem is beszélve. Nem tudom ezekkel kapcsolatban mikor lesz valami érdemi változás, de addig is tenni kell valamit a jelen keretek között is.
MM.: Mit javasol? Mi történjen, mi változzon?
N.F.: Kollégáim azt tapasztalják, hogy néha vagy gyakran támadás éri őket a szülők oldaláról. Fel kell ismerni azonban, hogy kis számú szülőről van szó, csak ők kevesen is akkora hangzavart csapnak, hogy nem vesszük észre a csöndes többséget. Persze van egy olyan jelenség, hogy néhány hangadó magával ragad akár egy tömeget is. De éppen ezért kell aktívnak lenni az iskolának a szülők megnyerésében. Igen, az elején lassú lesz. Kevesen élnek majd a lehetőséggel, később azonban egyre többen. Ha a szülő érezné, hogy figyelmet kap a tanártól, akkor könnyebben elfogadna tanácsot. A szülők többsége jóindulatú. Először őket kell megnyerni az iskola számára.
MM.: Mégis hogyan?
N.F.: Ha nem állítjuk meg a „neveletlenség” ördögi körét, akkor hanyatlani fog a kultúra, ezért bármennyi rossz tapasztalatunk is van, nekünk, tanároknak, fel kellene vennünk néhány nézőpontot annak érdekében, hogy létrejöhessen változás. Körülbelül ezekre vagy hasonlókra gondolok, de nem sorolom most fel valamennyit:
1. Attól még, hogy adódik néhány nagyszájú, vagy egyenesen arrogáns szülő, a szülők többsége jóindulatú.
2. Nem számít, hogy a szülőnek nincs pedagógiai végzettsége, türelmes és barátságos hangvétellel szót érthetünk vele, és segíthetünk neki.
3. Ha kritizál minket, nem azért van, mert jobban tudja, hanem csak úgy érzi, hogy nincsenek eszközei a gyereke körüli helyzet vagy a gyerek eredményeinek, viselkedésének javításához.
4. Mivel ma már sok szülő van, akiket magukat sem neveltek a szülei, ezért nekik is szükségük van nevelési ismeretekre.
5. A szülőnek kapnia kell pozitív visszajelzéseket a gyerekről, különben a tanárról is negatív lesz a véleménye.
6. Nincs az a megátalkodott gézengúz gyerek, aki ne lenne valamiben megdicsérhető.
Több ilyen elv is van, és még egy cégnek is van etikai kódexe az ügyfelekkel való bánásmódra, tehát az iskolának is jól jönne egy ilyen szabálygyűjtemény.
MM.: Mi következik ezekből és a még nem említett elvekből, és mihez kezdjen velük egy pedagógus?
N.F.: Egy tanár vagy tanító is sokat tehet, de az iskolai szinten megtett, jól megtervezett lépések sorozata kiemelne egy iskolát és egy tantestületet abból a magányból, amiben a szülők támogatása nélkül vannak. Nem régen kidolgoztam a tennivalók listáját, de bárki más is megteheti, ha előbb jól megfogalmazza a célokat és tudja, hogy azok miként érhetők el.
Mivel az iskolák nem egyformák, az első lépés felmérni azt, milyen lenne a pedagógusok szerint elképzelt optimális együttműködés, és felmérni azt, mi lenne optimális a szülők számára, mit várnának el az iskolától, tanítóktól, tanároktól.
Ha a szülő szemben áll az iskolával vagy akár csak állandóan kritizálja, akkor a gyerek is kevésbé becsüli majd. Ez tovább rontja a diákság nagy részénél egyébként sem túl magas iskolai, tanulási motivációt.
Ezért és más okokból is, az iskolának érdemes elindítania egy folyamatot, aminek az lenne a vége, hogy a szülők jó része már magáénak érzi az iskolát. Túl magas cél ez? De legalább olyan, aminek érdemes nekilátni.
Novák Ferenc
társ a nevelésben
www.gyerekneveles.hu
- Kecskemétimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges