kép forrása
És igen, a kisebbik is óvodás lett. Anyai szívem végtelen büszkeséggel dobban, elkönnyesedett szemmel hallgatom a dadusnéni beszámolóját a minden akadályt hétmérföldes csizmával átlépkedő, világhuncutja, kommunikációban brillírozó gyermekemről...
Egészen addig a pontig a felhők között lebegő, átszellemült mosolyommal bólogatok hevesen, amíg jön a kérdés:
A gyermek párnája nem volt a csomagban, mi lelte?
Arcomra fagy a mosolyom, kényszeredett vicsorrá válik, majd a bűntudat hullámai elöntve, szégyen zúdul ki a pórusaimon:
ELFELEJTETTEM BETENNI A PÁRNÁT…
„Sebaj Anyuka, hétfőn majd elhozzák, anélkül is jól aludt a gyermek” – utóbbi megjegyzésre azért egy pillanatra újra felüti fejét a büszkeség, hogy aztán a bűntudattal agyon is csapjam…
kép forrása
Ez pontosan ugyanígy megy, hullámvasútszerűen, mióta csak megszülettek.
Erről tulajdonképpen senki nem szólt, mielőtt én utódokra vágyakoztam. A születésük pillanatában azon a szavakkal leírhatatlan boldogságon kívül jött egy olyan csomag is, amire azért jóval több szót tudok. A felelősség teljes súlyától a folyamatos önmagam megkérdőjelezésén át valamint alkalmatlanságom teljes fényében úszik a bűntudat, a szorongás, az elégjóvagyok-e érzés.
Nem, általában nem vagyok elég jó. Se. Sőt…
Dönteni, jól dönteni, elbizonytalanodni
Mert ugye ott van a szoptatok-e kérdés
Ha nem, miért nem? (Amúgy persze neeeeembaaaaaj, hát tápszeren is fel lehet nőni)… És ha igen, akkor igény szerint-e, és ha igen, akkor miért úgy? Hiszen valahol BIZTOSAN el KELL hogy rontsam, hát olyan nincs, hogy valakinek ez simán összejöjjön.
Aztán jön a jó baba kérdés
Hát őőőőő, miért, van rossz is? Persze, ha nem alszik és sokat sír. Khm, ez is ugye viszonyítás kérdése.
De amúgy alszik? Ugye nem veletek? Jó ééééég, érettségizni is mellőled kel majd fel az ágyból, ha így folytatod! (Írói megjegyzés: amúgy nem, külön ágyban, sőt, külön szobában is alszanak már, csak idő kellett, hogy készen álljanak rá.)
kép forrása
A továbbiakban csak felsorolás szintjéig megyek, hiszen Nektek, kedves Anyukák, tutira ismerős ezek közül minden kérdés:
- Hurci vagy babakocsi?
- Pürés vagy falatkás hozzátáplálás?
- Kevés vagy sok játék?
- Heti 3 babafoglalkozás (először még csak ölbeli mondókákkal, de na, azért illene másfél éves korra eljutni a baba-latin illetve a baba- asztrofizika foglalkozásokig!) vagy netán egy se?
- Játszótér vagy erdei kirándulás?
- Tv vagy mesekönyv?
Ugyehogyugye? Mind ismerős. Persze, amúgy ezeket a kérdéseket magunknak is fel szoktuk tenni.
- És a büdös kölök picit többet sír, mint az átlag, cserébe ügyesen szopizik.
- Vagy tök jól alszik, de etetni kínszenvedés.
- Vagy nem szereti a hurcit, és a baba-asztrofizika sem a kedvence, de mondjuk elvan a babakocsiban és imád fűben bogarászni (tudom, a pelenkatartalom egyértelműen az idő előtti pitypang bevezetéséről árulkodott).
Mégis, ott a nyomás. Kintről. A társadalomtól. Aminek a zajossága olyan könnyen elnyomhatja egy baba jelzéseit! Oly könnyen zubogtatja belőlünk a bűntudatot!
És akkor jövök én, aki csetlik-botlik, szakemberként is a saját gyerekein tanul, és igen, ront el egy rakás mindent is.
Azt kérem, hogy csendesítsük el a külvilágot, figyeljük a gyerekünk jelzéseit. Mert csak az számít? Hát, igen.
Ez van. Elrontani ér (igen, ma már ott volt a gyermek párnája az oviban)! Kísérletezni ér! Levonni a tanulságot ér! Sőt, tovább megyek: segítséget kérni is ér! Sőt.
kép forrása
Szerző: Kis-Kovácsné Vancsa Barbara
gyógypedagógus, evésterápiás szakember, szoptatás segítő és neuro-hidroterapeuta, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens
https://www.facebook.com/mondjigentagyermekkorraegyesulet
- KAPOSVÁRIMAMI -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges