Ha perfekcionista vagy és fiad születik, előbb-utóbb rémülten szembesülhetsz azzal, hogy a szemed fénye bizonyos területeken LEMARADT a kortársaihoz képest. Ebben a cikkben abban szeretnélek segíteni, hogy ez a “lemaradás” a helyére kerüljön benned.
Versengő anyák egy versengő társadalomban
Természetes igényünk, hogy jobbak legyünk másoknál.
Mindenki szereti, ha sikerül egy feladatot maradéktalanul elvégeznie, tökéletesítenie, amely kiemeli a tömegből. Szeretünk példák lenni, szeretjük, ha a hátunk mögött összesúgnak mások és a tökéletességünkről ódáznak.
Szeretjük, ha a dolgok rendben mennek, ha nincs akadály, csak vörös szőnyeg, amelyen végigsasszézhatunk énekelve a babakocsinkkal. Hiszen a tökéletesség pozíciót és hatalmat jelent.
Csakhogy ez nem a valóság. A valóság az, hogy mindenki megkapja a maga kis puttonyát és a maga erősségcsomagját, és ebből kell a saját kis történetét megalkotnia.
Egyikünknek ez megy jobban, másikunknak az. Egyikünk csodálatosan tud foglalkozni a gyerekével, viszont káosz a háztartása, másik a világ legkreatívabb édesanyja, viszont gyűlöl játszóterezni. A gyerekeink épp így eltérőek. Egyik a másiktól, másik az egyiktől, kisfiú a kislánytól.
Még mindig nem…?
Persze, ezt mind tudjuk.
Csak éppen akkor, amikor a miénk tényleg más valamiben, akkor esünk kétségbe. Ráadásul a rokonok, barátok és ismerősök minden kérdésükkel bogarat ületetnek a fülünkbe: a gyerekünkkel valami baj van.
A nem tankönyvi baba ugyanis megkapja a maga címkéjét: rossz, problémás, nehéz, szofisztikáltabb kifejezésekkel többemberes, szenzoros, túlhallásos.
Világért sem szeretném elbagatellizálni a diagnózist igénylő problémákat, hiszen elképesztően nagy szerepe van a korai felismerésnek és a szakemberrel való konzultációnak!
Ugyanakkor fontosnak érzem, hogy rámutassak a versenybabák problematikájára. Mert azért, mert a kisfiad nem azt csinálja, amit az éppen kezedben tartott gyermekgondozási útmutató szerint tennie kéne, még egyáltalán nem szükséges pánikolnod.
Szeretném, hogy tudd: valid érzés, ami kavarog benned. Ér frusztráltnak lenned, csalódottnak, tanácstalannak, érezheted ezt a helyzetet megbélyegzőnek és igazságtalannak. Mert az. Mert egymáshoz hasonlítgatni fiúkat és lányokat, fiúkat és fiúkat igazságtalan.
De hát miért van lemaradva a fiam a kislányokhoz képest?
Nem biztos, hogy le van maradva.
Még akkor sem, ha úgy érzed, lassabban fejlődik, mint egy kislány, vagy egy másik fiú. Megoszlanak a vélemények a szakemberek közt is, hogy vajon felelőssé tehető-e pusztán a biológiai nem a fejlődési eltérésekért. Hiszen oly sok tényező befolyásolja, vajon a mi egyedi gyermekünk milyen sorrendben és hogyan fejlődik majd a részképességekben!
Abban viszont egyetérthetünk: akár társadalmi nyomás, akár biológiai nem következtében: a fiúk nagy átlagban lassabban érnek meg bizonyos dolgokban, mint a lányok. A különbségek ugyan szignifikánsan nem látványosak, mégis megjelenhetnek annyira, hogy felesleges frusztrációt jelentsenek.
A fejlődésük során több hullámban kapott brutális tesztoszteron-koktél egészen átalakítja a fiúk észlelési, idegrendszeri működését, ennek köszönhető, hogy a kognitív, a finommotorikus, a nagymozgásos, a kommunikációs és az érzelmi-szociális területeken másként teljesítenek nőnemű társaiknál. Más ütemben fejlődnek, mert másra lesz szükségük evolúciósan.
Mit kezdjek a lemaradásával?
Nem mozog. Nem beszél. Nem eszik. Nem alszik. Nem ír, olvas, számol. Nem beszél az érzéseiről.
Nem jó az érzelemszabályozása. Játszik tanulás helyett. Gépezik, ahelyett, hogy csajozna vagy a felvételire készülne. Ha ezek közül csak egyet is magadénak érzel, jó hírem van! Odafigyelsz rá, és ezzel már többet tettél, mint gondolnád. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez nem elég megnyugtató, hiszen úton-útfélen abba ütközünk, hogy mi az, amit MÉG tehetnénk.
Figyelj!
Ma már nem kellenek árgus szemek ahhoz, hogy kiszűrhető legyen az, ami “nem neurotipikus”.
(Imádom ezt a kifejezést, mert annyira nincs benne semmi ítélkezés, csak ténymegállapítás.) Fontos dolog odafigyelni, utánajárni, megkérdezni, kivizsgáltatni, mert minél hamarabb mérjük fel, mivel is állunk szemben, annál hamarabb kaphat a gyerekünk terápiát.
Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ne erről szóljon a babakor. Ha ugyanis már ilyen kicsi korban folyton egy fejedben élő ideális mércéhez méred a gyereked, könnyen belecsúszhattok a tökéletességhajszolásba. Sokkal fontosabb, hogy úgy figyeld őt, ahogy jó neki: szeretettel, felfedezve, kibontogatva azt, amiben ő jó, amilyen irányba az ő személyisége szeretne fejlődni. Nem egyen gyerekeket nevelünk, hanem csodálatos kis világokat.
Kapcsolódj!
A fiúk sok szempontból gyengébb konstruktumok, mint a lányok.
Kevésbé szívósak, ellenben könnyedén, és gyorsan lobbannak-robbannak. Kevésbé kitartóak a kapcsolataik építésében, de intenzíven reagálnak, amikor épp ott van az ideje számukra. Ezért egy fiús anya azzal teheti a legtöbbet a fiáért, ha testi-lelki készenlétben van, hogy a fia rá tudjon csatlakozni, amikor szükségét érzi némi tankolásnak.
Ez persze egy végtelenül megterhelő feladat lehet, ezért igen fontos, hogy magaddal kapcsolatban is kialakítsd a számodra szükséges öngondoskodási rutinokat, valamint a segítő hálózatot.
Bátoríts!
Jó, ha tudod, milyen életkorban mi az elvárható, mert nem terheled túl magasra tett lécekkel a fiad, aki erre úgyis ellenállással reagál majd.
Ugyanakkor még jobb, ha a számára fejlődést és kihívást jelentő újabb lépéseket nem ostorral a kezedben hajtatod végre vele. A fiad semmire sem vágyik jobban, mint hogy veled és az apjával időt tölthessen! Olyan időt, amelyben a teljes elfogadásotokkal vagytok jelen, olyan időt, amelyben nem kell teljesíteni, hanem a feltétel nélküli szeretetetek öleli körül.
Ezt az ölelős szeretetet azonban ki kell egészíteni egy inspiráló szeretettel is, amely határokat is támaszt, és amely motiválja a növekedésre. Míg az ölelős szeretet jelszava a “Legyünk együtt!”, az inspiráló szereteté a “Menjünk együtt!”. Ebben az “együtt lépdelésben” elfogadásban, hibázási lehetőséggel, de a példátok rendszeres és módszeres gyakorlásában tud majd igazán fejlődni a fiad.
És ebben a bátorító szeretetben többé neked sem kell szoronganod a “még mindig csak…?” fojtogatásában, hiszen figyeled a fiadat, kapcsolódsz vele, és inspirálod a növekedésre. Ki tudná jobban nálad, mekkora hatalmas út van mögöttetek?!
Kívánom, hogy ennek a szeretetteli együttlétnek az egyensúlyában találd meg a nyugalmadat és a belső békédet!
Czap Villő
anya-fia coach
life coach, pedagógus, kommunikációs szakember és három fiú édesanyja
anya-fia.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges