Ilyen esetben nagyjából négyféle reakció létezik: az első, – egyébként viszonylag ritkán előforduló – hogy nem teszünk semmit, az egész helyzet semleges marad, nem érdekel minket, nem bánt meg bennünket.
A második lehetőség hasonlít némiképp az elsőre, mivel itt sem teszünk semmit, de fontos különbség, hogy közben rosszul érezzük magunkat, vagy azért, mert feldühít minket, ami történt, vagy azért, mert egészen kicsinek és jelentéktelennek érezzük magunkat, olyannak, akivel bármit meg lehet tenni, és meg is tesznek.
A harmadik reakció már sokkal aktívabb szerepet jelent, ez esetben ugyanis dühösen, felháborodva számon kérjük a másikat, mit gondol, mi miért ácsorgunk itt és mégis mit képzel magáról. Sokan talán elképzelni sem tudják, mi lehet a negyedik variáció, de én szeretem azt gondolni, hogy ez is egy létező megoldás, reagálhatunk önérvényesítő, vagy szakkifejezéssel élve: asszertív módon.
De mi is az az önérvényesítő viselkedés, asszertivitás?
Az asszertivitás szakkifejezés a latin asserro, jelentése: igényelni, állítani valamit, illetve az angol assertion szóból ered, jelentése: magabiztosság, kiállás valaminek az érdekében. Ezek alapján már talán kezd körvonalazódni, hogy mit is takarhat ez a kifejezés.
Az önérvényesítés egy viselkedési stílus, ami a saját igényeink, szükségleteink, pozitív és negatív érzéseink nyílt kifejezését jelenti, – ez eddig talán nem is tűnik újdonságnak vagy ismeretlennek – de – és ettől különleges – mindezt oly módon, ami a másik személy számára is elfogadható. Hogy kicsit könnyebb legyen megértenünk, mire is utal ez a szép meghatározás, vizsgáljuk meg alaposabban a már a bevezetőben is érintett három viselkedési stílust.
A passzív viselkedési stílus
A passzív viselkedési stílus képviselői könnyen beadják a derekukat más emberek kéréseinek, feláldozzák és háttérbe szorítják saját igényeiket, ötleteiket, érzelmeiket másokért, hagyják, hogy munkájuk gyümölcsét mások arassák le, és vitás helyzetekben visszahúzódóak, engedékenyek.
Ezen viselkedések hátterében többnyire olyan indítékok állnak, mint a törekvés mások elvárásainak való megfelelésre, mások egyetértésének megszerzésére, félelem attól, hogy másokat felbosszantsanak, magukra haragítsanak, és ezáltal kiközösítés áldozataivá váljanak.
Mindehhez természetesen sajátos testbeszéd, stílus kapcsolódik, mint halk, bizonytalan hang, félbehagyott, befejezetlen mondatok, kevés szemkontaktus, ideges mozdulatok, kéztördelés, görnyedt testtartás, esetleg védekezően összefont karok és lábak. Verbális kommunikációjukban gyakori a magyarázkodás, sok töltelékszót használnak, illetve olyan kifejezéseket, mint: „Ne haragudj, hogy az idődet rabolom, de…” „De csak, ha Neked nem gond…” „Ez csak az én véleményem, de…” „Ha így gondolod, akkor legyen így!”.
Az agresszív viselkedési stílus
Lényegében azt mondhatjuk, hogy az előző bekezdésben bemutatatott passzív viselkedési stílus szöges ellentéte. Az agresszívan viselkedő ember előtérbe helyezi saját ötleteit, szükségleteit, érzelmeit, mások érdekeit, vágyait figyelmen kívül hagyja, a felmerülő problémákért, illetve az elkövetett hibákért más embereket okol, hozzáállása leereszkedő és ellenséges, saját teljesítményét felértékeli, míg másokét leszólja, saját véleményét tényként kezeli.
A viselkedésének hátterében rejlő motiváció legtöbbször a saját céljainak bármi áron történő megvalósítása, önmaga domináns, vezető szerepbe helyezése, valamint a versengés és a győzelem mások felett.
Testbeszédükben ez harsány, felemelt hangszínben, gyors beszédben, szarkasztikus beszédmodorban, fenyegető és szarkasztikus hangnemben, fenyegető testtartásban és szúrós tekintetben nyilvánul meg.
Verbális kommunikációjukra jellemzőek a rövid, ellentmondást nem tűrő, utasító mondatok, és az olyan kifejezések, mint: „Így csináld!” „Ez butaság!” „Te tehetsz róla!” „Az nem fog menni!” „Ezt Te sem gondolod komolyan!”.
Az asszertív (önérvényesítő) viselkedési stílus
Elöljáróban azt mondhatjuk, hogy az önérvényesítő viselkedés az egyensúly, az arany középút az agresszív (elnyomó) és a passzív (alárendelődő) viselkedési stílus között. Az ilyen viselkedéssel jellemezhető személyek legfőbb jellemzői, hogy – csakúgy, mint az agresszív stílusnál - előtérbe helyezik saját szükségleteiket, ötleteiket és érzelmeiket, de ugyanakkor elismerik, hogy másoknak is joguk van megtenni ugyanezt.
Nem céljuk a mindenáron való érvényesülés, vagy a mások feletti dominancia, egyszerűen csak vállalják saját gondolataikat és érzéseiket, nyílt és szorongásmentes módon kifejezik álláspontjukat, elképzeléseiket, illetve képesek megkülönböztetni saját véleményüket a tényektől.
Mindezt amiatt tudják megtenni, mert már gondolkodásukban is asszertívak, tehát ahelyett, hogy egy kellemetlen szituációban abból indulnának ki, hogy a másik rosszindulatú, szándékosan csinálta, buta és béna, tisztában vannak vele, hogy minden ember mást gondol, máshogy érez, mást vesz észre maga körül. Jó példa erre, hogy legtöbbször még ugyanazon szó alatt sem teljesen ugyanarra gondolunk. Például, ha most azt mondanám kedves Olvasók, hogy gondoljanak egy csokira, akkor nagyon valószínű, hogy nem sokan gondolnánk ugyanarra a csokira.
Én most például egy tábla étcsokoládéra gondolok, de előfordulhat, hogy más egy sütire, valaki egy tábla Milkára, és így tovább. Be kell látnunk, hogy borzasztóan nehéz számunkra, hogy el tudjunk vonatkoztatni attól, amit mi érzünk vagy gondolunk, az pedig gyakorlatilag lehetetlen, hogy kitaláljuk, mire gondol a másik. Jól szemlélteti ezt, hogy a kisgyermekek például abszolút nem képesek megkülönböztetni saját gondolataikat másokétól. Egy vizsgálatban (Gopnik és Astingon, 1988; Perner és mtsai, 1987), cukorkás dobozt mutattak kisgyerekeknek, és megkérdezték őket, mi van a dobozban.
Természetesen mindegyikük azt válaszolta, hogy cukor. Ekkor megmutatták nekik, hogy tévedtek, mert a dobozban más van, mondjuk egy ceruza. Ezután megkérdezték a gyerekektől, hogy vajon az a barátjuk, aki kinn várakozik, és még nem látta, mit mondana, mi van a dobozban. A legtöbb 3 éves gyerek azt válaszolta, a barátja azt mondja majd, hogy ceruza van a dobozban.
Az 5 éveseknek, és a náluk idősebbek viszont már könnyen megy ez a feladat, ami azt jelenti, hogy ez az elvonatkoztatási (szakszóval: decentrálási) képességünk jól fejleszthető. Mielőtt azonban leírnám, hogy hogyan, térjünk vissza néhány gondolat erejéig az önérvényesítő viselkedés jellemzőire.
Az önérvényesítő emberek testtartása kiegyensúlyozott, stabilan állnak, nem billegnek, tartják a szemkontaktust, őszinte figyelemmel hallgatnak másokat, hangjuk meleg és nyugodt, az egész testbeszédük nyíltságot fejez ki. Verbális kommunikációjukra jellemző, hogy egyértelműen és tárgyilagosan fogalmaznak, nem kerülgetik a forró kását, képesek a kompromisszumkötésre, olyan kifejezéseket használnak, mint: „Én azt gondolom, hogy… szerinted?”, „Én ezt így szeretném megoldani. Te mit gondolsz erről?”. Emellett gyakran fogalmaznak meg állításokat saját magukról, úgynevezett „én-közléseket”, például: „Szeretnék…” „Elszomorít, hogy…” „Csalódott vagyok, amiért…”.
Összességében elmondható, hogy az asszertivitást majdnem bárhol használhatjuk, például a gondolkodásunkban, a viselkedésünkben, a másoknak való „nem”-et mondásnál, kritikák fogadásában és adásakor, bókok fogadásában és adásakor, illetve a csalódások kezelésében.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
