Az első gyereket várva én is besétáltam a csapdába. Valami teljesen irracionális módon, úgy gondoltam megélni életem, életünk – merthogy ugye apjuk is van ezeknek a kölyköcskéknek – egyik legmeghatározóbb változását, hogy nem változik meg semmi. Én nagyon komolyan vettem az elvárást, hogy hiába tuti fix, hogy pár hónap múlva a feje tetejére áll a világod, most neked kutya kötelességed ugyanúgy funkcionálni, mintha mi se történne. A munkában légy teljes értékű, barátként mindig elérhető, nőként szép, illatos, kívánatos, pont úgy, mint korábban.
Talán az az eset tükrözi a leghívebben az elszántságomat, amikor úgy a nyolcadik hónapban, fél órás küzdelem árán lakkoztam ki a lábkörmömet - decemberben -, hogy aztán nejlonharisnyát és szoknyát rángassak magamra, majd magas sarkú csizmába elmenjek egy valamilyen esti rendezvényre, ahol mosolyogva bizonygassam, hogy ugyan kérem, ez csak egy gyerek a hasamban, ettől még nem változik meg semmi.
Hát de igen. Megváltozik. És eléggé szégyellje magát mindenki, aki azt állítja, vagy akár csak sugallja, hogy nem fog. Mert megnehezíti az elfogadást, mert sok csalódáson kell átvergődni, mire lassanként leesik a tantusz, hogy ez nem baj, ez így normális.
Szóval, a gyerek egyszer csak kiköltözött, egyenest be a kiságyba, a hitvesi ágy mellé, majd rövidesen bele a hitvesi ágyba. Család lettünk, gyerekes. Csak néztem magunkat, anya, apa, gyerek és akkor most hogyan. Őszinte leszek, fél évembe telt, mire újradefiniáltam magam.
Nekem nem voltak a szerepeim átjárhatóak. Nem tudtam zökkenőmentesen átkapcsolni, anya üzemmódból nő üzemmódba. Sőt, rá kellett jönnöm, hogy hiába voltunk mi akkor már tizenkét éve egy pár, azon a napon, amikor hazahoztuk a gyerekünket, akkor lettünk az életben társak. Gyermekes családdá válni, nekünk nem volt zökkenőmentes. Volt sok szomorúság, meg nem értettség, sértettség, megbánás, harag és ez még csak az én részem.
Gondolom az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy nőként sem olyan mennyiségben, sem olyan minőségben nem voltam elérhető férjem számára, mint a gyerek előtt. Ez biztos nehéz, de ezért – kivételes alkalom – nincs bűntudatom miatta. Nagyon méltánytalannak érzem, hogy a számolatlan elvárás mellett, mostanában van képe a világnak azt sugallni, hogy ha egy újszülött mellett a nő nem pont ugyanolyan kívánatos és elérhető párjának, mint annak előtte, ne csodálkozzon, ha hipp-hopp faképnél hagyják.
Azt hiszem, hogyha az ember hosszú távra tervez, akkor ezeket az átmeneti időszakokat kell tudni kezelni. Ha ezt nem vészeli át a család, mint egység, akkor mi lesz, ha tényleg baj van?!
Szóval, hellyel-közzel mellőztük egymást, levetkőztük a laza barát-barátnő státuszunkat, és elkezdtünk törekedni, arra, hogy társak legyünk, az életben. Elképesztően küzdelmes és állati nehéz. Minden nap.
Megtanultam, hogy a szerepeim átjárhatóak és működhetnek egymás mellett, még ha nem is egyenrangúan. Én és az idő meghatározott egység: nem lesz se nagyobb, se több. Nem tudok egyszerre minden egyformán lenni.
Szeretném azt hinni, hogy a család, mint egy élő organizmus, tanul és fejlődik. Ezért, amikor a második gyerekünk megszületett, már nem kellett a női és férfi szerepünk újraértelmezésével majd újra egymásra találással bíbelődni, azon már túl voltunk. Mondjuk jött helyette más. Egy gyerekes családból két gyerekes családdá válni nem semmi élmény, de nekünk már nem volt olyan elképzelhetetlenül, hihetetlenül, hűha-most-mi-lesz élmény.
Tettem a dolgom és már nem vártam el magamtól azt, hogy úgy változzon minden, hogy közben ne változzon semmi. Elfogadtam, hogy megváltozik, hogy a feje tetejére áll és onnantól az lesz a normális. Nekünk.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
