Sok testvére volt nagyimnak, de az egyikük kifejezetten szeretett valahogy a szánkhoz közel puszit adni. Nem találkoztunk túl gyakran, kedveltük is az öreglányt, mégis, a ritka alkalmak előtt kicsit mindig összeszorult a gyomrom, mert tudtam, hogy meg kell puszilnom őt, ha akarom, ha nem, hiszen egyszerűen úgy illik. Már csak a rossz emlék miatt sem engedem, hogy a gyerekemtől akár közeli hozzátartozó, akár távoli ismerős ölelést vagy puszit zsaroljon ki.
Az ő teste, az ő döntése. Igen, már ötévesen mondhatja, mondhatná magáról bármelyik kislány vagy kisfiú. A hideg ráz tőle, mikor vadidegen vagy ritkán látott emberek két másodperc után máris puszit vagy ölelést követelnek. Szegény gyerekem azt se tudja, ki az, akivel találkozik, mi a francért csókolgatná össze az illető arcát, miért tartaná oda a sajátját, vagy miért ölelkezne?
Negyvenes éveimhez közeledve kellett rájönnöm, hogy a mizantrópia egyik enyhébb változában szenvedhetek, illetve nem szenvedek, csak időnként meggyűlik vele a bajom, hogy más emberek társaságát elviseljem. Magamból kiindulva is pofátlanságnak és indokolatlan bizalmaskodásnak tartom, hogy valaki csak azért akar testi kapcsolatba lépni a gyerekemmel, mert neki úgy van kedve. Ráadásul a lányom sem az a túl gyengéd típus, akkor ölel és puszil, amikor szükségét érzi. Magamat is le kellett állítanom, hogy ne kérjek vagy várjak el ilyen szeretetrobbanásokat tőle, hiszen nem mindig vagyunk egy hullámhosszon, nem mindig akkor esik jól neki engem megölelni, amikor nekem a legnagyobb szüksége van rám.
Mégsem erőltetem. Szeretném, ha tudná, hogy az ő testével ő rendelkezik, ő dönti el, mikor és kihez közeledik, mikor és kinek ad puszit vagy szoros ölelést. Nem hinném, hogy van olyan felnőtt, aki bármikor és mindig szívvel-lélekkel-dalolva csücsörítene ismeretlen szakállas vagy bajszos férfiak vagy nők szájára egy cuppanósat. Akkor miért gondolják egyes felnőttek, hogy a gyerekektől ez nekik alanyi jogon jár?
A helyzete az, hogy nem jár. A pici gyereknek ugyanúgy joga van eldönteni, hogy kivel bizalmaskodik, és azt minden felnőttnek, rokonnak, ismerősnek, idegennek kutya kötelessége ezt tudomásul venni. Méghozzá sértődés nélkül.
Mert van olyan is, aki megsértődik, sőt, durcázik. Van, hogy elhangzik, a “jó, akkor majd én se adok neked ezt vagy azt” mondat, vagy az “akkor majd én se puszillak meg”, na, nagy veszteség, hálistennek, jóvanakkor.
A gyerek társ, tükör, tanár, de legfőképp szuverén egyéniség, akinek ugyanolyan jogai vannak, mint egy felnőttnek. Persze, nem szavazhat, nem vehet alkoholt és dohányterméket, de dönthet, mondhat nemet, lehet dühös, haragudhat, elfordulhat, megmondhatja az igazat, megkérdezheti, hogy a bácsi miért olyan kövér és a néninek miért olyan büdös a szája, mert ösztönből és tudásszomjból teszi, nem pedig rosszindulatból.
Ne legyünk bajszos nénikék, akikkel gyomorgörccsel találkoznak a kölykök, legyünk inkább a jófejek, akiknek elég egy fülig vigyorral kísért hello. Vagy maximum egy pacsi, de az is csak akkor, ha a gyerek akarja.
Forrás: www.kovaryanett.hu
