Jelenlegi hely

Tényleg 11 perc alatt kell megcsinálnunk az életünket? - Tari Annamária a Budapestimaminak

Hosszasan egyeztettük ezt az interjút, az ünnepek és azt megelőző őrült rohanás kicsit felülírta az A, majd a B tervet. De semmi különös nincs ebben - állapítjuk meg beszélgetőpartneremmel. Mostanság szinte mindenki siet és kapkod. Sürgetettség érzésről, generációs problémákról, offline-online élet dilemmáiról, újratervezésről beszélgettünk Tari Annamária, pszichoterapeutával. Csak azért is ráérősen. 

Talán költői a kérdés, de lehet manapság egyáltalán lassítani? 

Ha megnézzük a 15 évvel ezelőtti naptárunkat, láthatjuk, hogy akkoriban sokkal kevesebb dologot csináltunk, mint most. Ma legalább kétszer annyi elintézendő dolgot zsúfolunk bele egy napba, mint régen. És ez nem csak azért van, mert már e-mailt írunk és nem levelet, hanem azért is mert a zsúfolás napi rutin lett, nincsenek szünetek. Ha beteg vagy, már nincs lábadozás. A legnagyobb veszély, hogy az ünnepeket is megeszi a gyorsaság, mert túllenni akarunk mindenen, nincs idő megélni a történéseket igazán.

Mert aki lemarad, az tényleg kimarad?

Dehogy. (mosolyog) Valójában szó sincs valódi lemaradásról az életben. A szorongás termeli azt az érzést, ami szerint valami jó, valami fontos dologról lemaradunk. Nem mentünk el helyekre, nem olvastunk el valamit, nem tettük meg, amit már évek óta szeretnénk...ezek olyan gondolatok, amiknél azért nyugodtan támaszkodhatunk a saját személyiségünkre. Ha valamit már régóta a halogató és szorongató listánkon tartunk, akkor azt vagy nem is akarjuk igazán (mert akkor megtennénk), vagy nem is annyira fontos, mint azt gondoljuk.


Tari Annamária, pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikus. Rendszeresen publikál és előadásokat tart. Több éve foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival, a média és az emberi tényezők összefüggéseivel. Kutatja a generációkat, és az online tér hatását a személyiségfejlődésre az érzelmekre, azon keresztül a párkapcsolatra, gyereknevelésre, oktatásra. 
Bővebb információ: http://www.tariannamaria.hu

Melyik generációnak van ezen a téren a legnehezebb dolga? 

A sürgetettség érzését leginkább az X és az Y szenvedi meg, mert ők emlékeznek még egy lassabb életre, de a Z generáció és az Alfák már ebbe születnek bele, tehát nincs másik mintájuk. De úgy gondolom, minden generációnak vannak komoly problémái. Az életben való elindulást tekintve vezet az Y és a Z generáció. Nekik jóval nehezebb szerintem, mint régebben lett volna. A kora 30-as réteg az online és információs világ hatását a teljesítménykényszer miatt érzi. Ugye ők azok, akiknek az életüket „11 percen belül kellene megcsinálni”. Élnek egy individualista világban, harcolnak egy reális munkaerő-piaci versenyben, és könnyen beleeshetnek abba a csapdába, ahol a felfújt Egó működés mögött nem lévén valódi teljesítmény, szorongásokkal kell küzdeniük. A társadalmi nárcizmus működése – miszerint egyre önzőbbek vagyunk – sem tesz jót sem az érzelmeiknek, sem a párkapcsolataiknak, sem a biztonság vagy a bizalom, és az empátia érzésének.  

Generációs "ABC"
Baby boomerek:  az 1946–1964 között születettek, a Ratkókorszak szülöttei
X generáció: az 1965–1979 közöttiek (mai 40-es, 50-es korosztály)
Y generáció: az 1980–1994-ben születettek (mai 30-asok)
Z generáció: az 1995–2010-esek (mai tinédzserek)
Alfa generáció: 2010 után született gyerekek


Sokat hallani újabban az érzelmi inkontinencia kiefejezést is. Mit jelent ez pontosan?

Az érzelmi apparátusunk egy lassú működésre van kalibrálva, ennek ellenére az online térben hatalmas gyorsasággal futnak le az érzelmi ciklusaink. Az interneten semmiféle negatív tartalmat nem kell többé magunkban tartani, bármi is történik velünk, azonnal megoszthatjuk. A kilökés, a negatív érzelmektől való megszabadulás a közösségi megosztás formájában tulajdonképpen normatív működés lett. Azt látjuk, hogy ennek hatására az érzelmi holding - vagyis az érzelmek magunkban tartása -, ami egy nagyon fontos képesség a felnőttkori problémamegoldó, szorongáskezelő, és megküzdő stratégiák kialakításában, kezd eltűnni. Így nehezebb lesz egy érzelmileg jól működő életet élni a való világban is. Az X generáció már a saját bőrén tapasztalja mindezt, látja a gyerekén, az otthoni nem működő beszélgetésekben, a hisztikben. Közülük sokan nem mondják ki, hogy baj van, hogy elvesztették a helyzet megoldókulcsát. Ha ugyanis nincs idő megélni az érzelmeinket, nincs is időnk feldolgozni őket. 

Mi az, ami segíthet megtartani az egyensúlyt offline és online élettér, kapcsolatok, érzelmek között?

Csak a józan ész segít, és a realitás megtartása. De minél inkább digitális generációs ember valaki, annál természetesebb neki, hogy az online tér egyben élettér is. Az idősebb generáció azért már látja, hogy a valódi élet az a realitásban zajlik, de a fiatalok még a sürgetettség, telitődés és elöntöttség állapotában élnek, és nem tudnak feltétlenül határt szabni az online tevékenységnek az offline előnyére.

Mennyire tipikus az, hogy az offline élet “szürkeségét”, hétköznapiságát az online térben próbáljuk kiszínezni? 

Az internet felülete olyan hellyé vált, ahol tényleg összetalálkoznak az emberek egymás online leképezéseivel. Akik ismerték egymást, akik sosem találkoztak volna, és akik sosem látták egymást eddig. De most látják. Olvassák egymás ilyen-olyan sorait, nézik az ilyen-olyan képeit. Valójában az egymást jól ismerő emberek is megláthatnak valamennyit egymás eddig rejtett vonásaiból. Hihetetlen mennyiségű az az érzelmi motiváció, melyekben az „én is leszek valaki”, „megmutatom magam mindenkinek” a vezérelv, vagyis leplezetlenül az exhibicionizmusról szól. Ez a „felcsillámporozott” kép persze sok esetben más, mint a valóság, ami jóval csüggesztőbb lehet ennél. Ilyenkor valóban azt látjuk, hogy az online lehetőséget kínál egy másfajta életkép megfestésére. De ettől még a sajátunkat kell élni továbbra is...


Tari Annamária Generációk Online c. könyve 
Online boldogságparádé és mindennapos offline szorongások. Szelfik milliói, ahol a gyönyörű színterek puszta hátterekké laposodnak.
Ez az új világunk, az Információs Kor... 

Hogy lehet védekezni? Azt gondolnám, hogy a valóságos életünk mégiscsak fontosabb, mint az, ami rólunk az online térben megjelenik.

Nincs még kritikai szűrőnk. Az internet és az online tér mindenkinek autodidakta tanulási folyamatban sajátítódott el, így mindenkinek egyénenként kell kialakítania azt is, milyen filterekkel képes magát védeni. A valódi élet a legfontosabb, de sokakban szorongást kelt, milyen kép él róla online...és mindenki megy a szociális megfelelés irányába, a csoportdinamika működik, vagyis úgy fog posztolni és megosztani, ahogy a vonatkoztatási csoportja teszi. Bár mindenki szeret önmagára úgy gondolni, mint autonóm emberre, valójában ez az online csoportnorma sokakat beszippant.

Tehát az online tér átszínezi és fel is gyorsítja az életet, ugyanakkor például a párválasztás és a gyerekvállalás időben kitolódni látszik. Van köze az online térnyerésének ahhoz, hogy egyre később hozunk meg döntéseket, repülünk ki a családi fészekből, köteleződünk el, vállalunk gyereket...?

Az online tér – bár ezt nem gondolnánk – az azonnali érzelmi szükségletkielégítéssel valójában infantilizál. A fogyasztói társadalom és az Információs Kor együttese éri el azt a hatást, amiben már mérhető az Y generáció otthonragadása és késői elköteleződése a család és gyerekvállalás felé. Ebben a jelenségben ott rejlik a felnőttségtől való félelem, de az is, hogy nem túl vonzó az a világ, amit például a szülőknél látnak. A halasztott gyerekkor, a Pán Péter szindróma és a mamahotelek mind ezt mutatják. A nárcisztikus érzelmi működés nem kedvez a párkapcsolati bizalomnak, megjelent a ghosting - nyomtalanul felszívódás - és a benching - kispadra ültetés - jelensége, ami nem afelé fogja eltolni a harmincasokat, hogy párkapcsolatban éljenek. A bizalmatlanság és az önismeret hiánya lett szerintem az egyik legnagyobb probléma. 

Hogyan tudjuk jobban megismerni önmagunkat, a saját életünket, vágyainkat, céljainkat? 

Most a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy az önismeretet mindenki elsajátíthatja egy ilyen típusú pszichoterápiában. De, ha ez nem lehetséges, akkor jó, ha az illető felteszi magának ezeket a kérdéseket és megpróbál választ adni rájuk, megbeszéli egy bizalmas barátjával, meghallgatja, hogy milyennek látják őt kívülről. Amitől mindenkit óvnék, az a pontokba szedett instant önismeret, meg a közhelyszótár...mint a „járd a saját utadat” és hasonlók. Az igazi önismeret megszerzése hosszú folyamat és nem is igazán hagyható abba, mert valójában új élethelyzetekben is tapasztalhatunk magunkon új tulajdonságokat. De ma sokszor látjuk azt, hogy az emberek nem akarnak ezzel sok időt tölteni, sokakat a „robotpilóta visz” a saját életében anélkül, hogy tudatosság lenne benne.

Ha már tudatosság: a mai 30-40 éves nők életútjára jellemző, hogy a “kötelező köröket” lefutották. A szülők, a környezetük által elvárt és jóváhagyott tanulmányokat, munkát és életmódot folytatták korábban, és csak később - főleg az anyaság hatására- kezdik tudatosan keresni azt a tevékenységet, amire vágynak. Ekkor találják meg sokan az igazi hivatásukat. Mi állhat ennek a hátterében? A gyerek rendezi át a hangsúlyokat, vagy egyszerűen csak rosszul választunk iskolát, munkát, életutat?

Mindkét értelmezés igaz lehet. De a mások elvárásainak való megfelelés sokszor olyan szorongással jár, ami lehetetleníti a saját célok felismerését és képviseletét. Ez a fajta bátorság meg kell, hogy érjen. Ha valaki ezt a döntést 30-40 között tudja meghozni, akkor sincs ezzel baj. A jó váltás bármilyen életkorban lehetővé teszi, hogy valaki elinduljon egy másik irányba. Az anyaság sok esetben talán inkább a szükséges bátorság megszerzésében segít.

Az ilyen módon “újratervezők” hogyan találják meg a saját útjukat, mi az, ami segítheti őket, hogyan érdemes belevágni?

A jó választás ösztönösnek látszik, de valójában régóta érlelt döntés. Azt mondanám, hogy nem keresgélni kell, hanem gondolkozni és felderíteni, mit miért kellene váltani. A „mire” váltani kérdése, majd csak ezek után egy következő lépés. De először különbséget kell tenni aközött, hogy csak „cselekvési kényszere” van valakinek, mert valamit ki akar mozogni az életében, avagy ez tényleg egy változás kezdete.

Mit tanácsol azoknak, akik épp most állnak ilyen dilemma előtt, és az újévi fogadalmuk között ott lapul a váltás terve? 

Bár nem így éljük meg, de szerintem a dilemma mindig jó dolog, tehát nem kell szorongani tőle. Fogadalomként nem ajánlanám, mert akkor határidőt kap, és az nem szerencsés. A saját pszichés sebességét senki nem tudja felgyorsítani még az Információs Korban sem, úgyhogy e tekintetben is inkább csak nyugodtan, nem sürgetetten, hanem érlelve változtassunk.

Vági-Tóth Lilla - Budapestimami